A LAOS kiállítótér szezonnyitó kiállítása: Ezer Ákos – Ahol nincs, ott az Isten se talál
Ákos legfrissebb, már a LAOS-ban festett nagyméretű munkáiból kaphatunk egy kis ízelítőt ezen a tárlaton.
Megnyitó: 2016. március 5. szombat 17 óra
Megnyitja: Muladi Brigitta művészettörténész
A kiállítás megtekinthető bejelentkezésre 2016. április 24-ig.
Megnyitó szöveg:
“A festményeimnek van egy élő aspektusa, olyanok mint az állatok, vitálisak, élnek.” – mondta egy interjúban Neo Rauch.
Neo Rauch több okból jutott eszembe Ezer Ákos képeit látva.
Egyrészt, mert először nála láttam azt, hogy a sokszereplős festményeken alig, vagy egyáltalán nem jelennek meg a nők.
Másrészt a férfiak általában egy közös tevékenységgel vannak elfoglalva, ami Rauchnál általában talányos és meghatározhatatlan, nem hétköznapi, nem tipikus, inkább szimbolikus történés. Ezer Ákosnál viszont igen, tipikus férfias cselekményeket látunk, hétköznapiakat, kevés olyan rejtélyes képe van, mint a Totemállítás, a művei inkább egy nomád társas életforma életképei lehetnének.
A nézőnek azonban mégsincsenek biztos támpontjai – találgathat. Nincs jelezve a földrajzi hely, néhol azonban érezzük ez egy magyarokkal tűzdelt csapat, itthon, vagy máshol. A csirkecomb és lilahagyma akár nemzeti attribútumokkal is felérnek. A személyek közötti kapcsolatok is csak érezhetők, lehetnek barátok, vagy rokonok, de spontán összeverődött társaság tagjai is. A figurák mindenesetre éllnek, valamiféle létfenntartó tevékenységet végeznek a jelenben, ami sem a múltra, sem a jövőre nincsenek kihatással, tüzet raknak, főznek, játszanak, vagy időt múlatnak a kocsmában. Tipikusak ezek az életképek, de szimbolikusak is. Meghatároznak egy elveszett nemzedéket, akiknek nem volt módjuk nagy cslekedeteket végrehajtani és meghatároznak egy következő generációt is, akik továbbra is kényszerpályán mozognak. Kicsi és belátható életterek, mégsincs nyoma sincs a képeken az otthon melegének, családnak, vagy bármilyen nőnemű lény jelenlétének. Férfiak világa.
Társas magány? Vagy kiüresedett társadalom? Elvesztett biztonság? Kitaszítottság a paradicsomból, az ismeretlenbe?
Mindenesetre ezek a férfiak teljesen magukra vannak utalva. Olyannyira, hogy a magányosan végzett cselekményeik, egy az életképektől eltérő ridegebb színvilágú környezetben – a festő által pozicionálva, még kevésbé meghatározottak, mint a csoportos képek – az alakok semleges, szinte imaginárius térben mozognak, sportolnak, jógáznak, növényt ültetnek, vagy egyszerűen csak igyekeznek túlélni a pillanatot. Belátást ugyan engednek a melankólikus egykedvűséggel végzett tevékenységeikbe,de nem kapunk egyértelmű narratívát a célról, a miértől, a végkifejletről.
Nem néznek ki a képből, nem keresnek kapcsolatot a szemlélővel.
Mintha egy metrón haladnánk ismeretlen cél felé, ahol mindenki ismerős, de mégsem láttuk még ezeket az arcokat.
A néző találgathat, hogy mit is lát. A festő saját életének mozzanatait? Vagy egy elképzelt életet? Vagy ezek a képek a szereplők vidéken eltöltött szabadidejéről szólnak – hétvégi kiruccanások történései? Egy új magyar film storyboardja? Vagy a művész élményeinek és vízióinak keveréke, egy olyan világról, ami küzdésekkel, botlásokkal, tévedésekkel teli – a kisember világa, – aki saját magára utalva, aki nem a média bűvöletében várja a megváltást, hanem maga alakítja a szűkre szabott életterét? Kilépett a maga választotta paradicsomba, ahol azoban NINCS. Hogy pontosan mi nincs, azt nem tudjuk, de hogy nincs, azt a kiállítás beszélő címéből tudjuk: “Ahol nincs, ott az Isten sem talál.”
Meglehetősen kilátástalannak tűnik, de Ezer Ákos oldja a szorító hangulatot, olyan képi humorral, mint a váratlanul megjelenő – vagy egy törlölt figurából ottmaradt – végtag, egy fekvő figura lába, ami többször is felbukkan a jelenetekben. Vagy a grimaszok, amik mintegy festői bravúrként csempésződnek bele a képek szándékos arctalanságába.
Festői felületei, a hátterek absztrakt felületei, vagy strukturált színpászmái jótékonyan elvonják a figyelmünket a komoly témáktól. Az elbukó, elbotló, ügyetlenül egyensúlyát vsztő figurák is megnevettetnek a Chaplini bumfordiságukkal, egy olyan világban, ami nagy hasonlóságot mutat a valóságos világunkkal, ahol kevés a kapaszkodó és a biztos támpont.
Azonban szakmailag, vagyis festői stratégiáit, módszerét tekintve Ákos nem realista – nem használ fotót, képzeletből, emlékezetből fest, ösztönösen használja a palettát, talán a naív festőkre szeretne jobban hasonlítani, mint az akadémikusokra.Miközben a vásznai élnek – lüktetnek, megmozdulnak, inkább nyugtalanítóak, aktivizálnak, mintsem meditatív objektek.
Ezer Ákos festői a szó leghagyományosabb értelmében, de nem hagyományos festő. Újító, és egyedi, de alapvetően festői hagyományokból indul. Emiatt is jutott eszembe a bevezetőben említett Neo Rauch és a Lipcsei Iskola – azon belül is Christoph Rukchaeberle és a börleszkfilmszerű keresetlen jelenetei, festői, a realizmushoz kötődő, de attól egy dekoratív irányban elmozduló tablói, a változatos, friss színhasználat és a színmezőkig egyszerűsödő redukciós folyamat, ami Ezer Ákosnál is megfigyelhető. Vásznain keveredik a részletesen kidolgozott forma, felismerhető arc, tárgy, a nagyvonalú homogén formakezeléssel, a modellálatlan, mélységek nélküli, síkban maradó, geometrikusan strukturált térábrázolás váltakozik, a realista erdőrészlettel, a múlt század huszas éveiben divatos Neue Sachlichkeitből ismert vadsággal és szabadsággal. Nem szokatlan nála a vastagon festett, plasztikus részlet, de a szinte lehelletvékonyan jelölt vonalakkal megfestett laza kompozíció sem. Szabad a festő sok értelemben, festői modora nem meghatározott, de elkötelezett, ahogy témái is.
Nekem úgy tűnik, hogy ezzel a tevékenységgel mégis talált valamit ott, ahol egyébként NINCS.
Muladi Brigitta, 2016. március 5.